„A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál prédikált nekik, és mivel másnap már el akart utazni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította. Elég sok lámpás volt abban a felső szobában, ahol együtt voltunk. Egy Eutikhosz nevű ifjú pedig, aki az ablakban ült, mély álomba merült, mivel Pál sokáig prédikált, és az álomtól elnehezülve leesett a harmadik emeletről, úgyhogy holtan szedték fel. Ekkor Pál lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta: „Ne zajongjatok, mert a lelke benne van.” Azután felment, megtörte a kenyeret, evett, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, majd útnak indult. A fiút pedig élve hozták fel, és egészen megvigasztalódtak.” (Apcsel.20,7-12)

 

 

Egy hosszabb istentisztelet margójára

 

Bev.: „Ez mit jelent” kérdi a gyermek édesapját, mikor bejön a templomba a lelkipásztor. „Most kezdődik az istentisztelet” - hangzik a tanító válasz. „Ez mit jelent?” kérdi ismét a gyermek, mikor a lelkész kezébe veszi a Bibliát. „Most olvassa fel Isten szavát” - szól ismét a felelős, büszke válasz a gyermek felé. „Ez mit jelent?” Kérdi harmadszor is a gyermek, mikor a lelkipásztor a prédikáció kezdetén lecsatolja a karóráját, és kiteszi maga elé, hogy lássa az időt. „Sajnos semmit” - hangzik a lemondó a felelet...

Talán nem járunk így, és nem gondolkodunk így... Ám, ha azt mondanám, hogy ma egy kicsit tovább tartjuk az istentiszteletet, mondjuk 1 óráig, aztán valami váratlan esemény felkavaró lendületében úgy esne, hogy estig tartana istentiszteletünk...? Merthogy felolvasott igénkben bizony valami ilyen történik! És ámulok, hogy a gyülekezet ezt elfogadta és ott maradt. Hogy történt? Menjünk ma ennek a mélyére!

1. Utolsó alkalom, hát éjfélig... Pál harmadik missziói útján megy hazafele. Tudja már, hogy Jeruzsálembe visszatérve őreá fogság vár, és ez azt is jelenti, hogy úgy kell végigjárja az elmúlt években született gyülekezeteket, hogy többet nem lesz alkalma ezekben tanítani, prédikálni. Így hazafelé „beugranak” egyik, másik gyülekezetbe. Így érkezik Tróászba is. Itt a hét első napján, tehát az Úr feltámadása napján vasárnap, feltehetően este, az istentiszteleten Pál prédikál, de úgy, hogy  tudja ő is, és tudja a gyülekezet is, hogy  valószínűleg ez az utolsó alkalom erre. Pál ezért nem este nyolcig, vagy kilencig tartja az alkalmat, hanem egészen éjfélig. Nyilván sok mondanivalója volt, így a keresztyén élet számtalan kérdése kerülhetett elő. Talán nem is csak prédikálás volt ez, hanem úgy is működhetett, mint egy konferencia, ahol kérdések, felvetések is elhangzanak. A gyülekezet számos tagja valóban egy új életet élt. Már nem bálványt imádott, már nem a korszellem a társadalom diktálta neki a rendet, hanem immár  a megfeszített és feltámadott Krisztus imádta, akiben bűnbocsánatot is nyert! Már úgy igyekezett élni, ahogyan azt Jézus Krisztus tanítja az őt követőknek! Egy új igazodás, egy új igyekezet! Immár nem e világhoz szabják magukat, hanem igyekeznek megváltozni úgy hogy felismerjék, mi az az életforma, ami tetszik az Úrnak, hogy úgy éljenek! Egy sor kérdés merül fel ilyenkor: „Mi van a nem hívő házastárssal? Mi van a nem hívő gyermekemmel, vagy szülővel? Hogy viszonyuljunk a minket körülvevő ellenséges társadalomhoz? Hogy tartsam be ezt, vagy azt a parancsolatot?” És Pál válaszol, tanít, épít, bátorít... És ekkor:

2. Eutikosz! Egy fiatal ember, ki az ablakban ült, talán, hogy jobban kapjon friss levegőt, vagy mert már csak ott jutott hely: elalszik és kiesik az ablakból. Hogyhogy elalszik? Pál lett volna unalmas? Vagy ezt az embert nem érdekelte az egész? Nem gondolom! Este volt már, késő este, éjfél felé. A napi munka után fáradt volt, ilyenkor már aludni szokott! Egyszerűen a fáradtság, a test fáradtsága elnyomta, ám mivel az ablakban volt: leesett, a harmadik emeletről! Képzeljük el, hogy mekkora lehetett az ijedelem! Gyerünk rohanás le, megnézni él-e még? Érzékenyebb lelkűek már rémeket látnak, kétségbe esnek, talán sipákolnak. Másokat, gyengébb hitűeket kétségek kezdenek el gyötörni és azt kérdik, hogy „Hol van ilyenkor az Úr?”

De Pál csendre int mindenkit, ráhajol, imádkozik érte és a fiút élve viszik fel, nincs nagyobb baj! Hála érte Istennek! Ám e történés új éberséget, talán felvillanyozódottságot is hoz a gyülekezetnek!
3. Virradatig: Hiszen ezután már virradatig együtt maradnak. Közben úrvacsoráznak is, még inkább elkötelezik magukat Jézus Krisztus követésére, hisz hallják igéit, átélik megmentő hatalmát, szeretetét, és valószínűleg újabb kérdések is felmerülnek, talán épp az élet-halál kérdése is: „Mi van a halál után, hogyan készüljek az örök életre, mi a vigaszom a gyászomban, mit jelent a hétköznapok küzdelmei közt a feltámadás reménysége, vagy épp Isten óvó gondviselése?” És Pál válaszol, tanít, prédikál, az idő röpül, és szinte észre sem veszik: világosodik... most már be kell zárni az istentiszteletet. Haza kell menni, kezdődik az új nap! Talán fáradtan, de az események, a hallott tanítások friss és mély élményeivel mindenki elindul.

Kitartás! Lenyűgöz engem ebben a történetben a gyülekezet kitartása, igyekezete! Lenyűgöz, hogy  mennyire akarják hallani a Krisztusról, és Krisztus követéséről a tanítást, az útmutatást! Lenyűgöz, hogy nem elfogynak lassanként, nem beleunnak, hanem kihasználják, hogy most szól az ige számukra! Lenyűgöz, hogy nem magyarázkodnak, hogy mi hiszünk tulajdonképpen, csak erre nem érünk rá... hanem ott vannak, figyelnek, úrvacsoráznak, csodát élnek át és újra figyelnek...

Az elkötelezettség, az odaszántság, az Úr akarata keresésének egy csodálatos gyülekezeti példája!

Hálás vagyok azért, hogy táborunk már nyolcvan felett vagyunk, kik szeretnétek ebben a közel négynapos istentiszteletben részt venni. Hálás vagyok, hogy ha olykor hosszabbra sikeredik is a prédikáció, elfogadjátok, talán tudva, érezve, hogy nem időre prédikálok, hanem ahogy adatik a mondani való.

De szeretnék megbiztatni ma mindenkit, hogy vegyünk példát a Tróászban élt gyülekezetről, és legyünk elkötelezettjei hasonlóan mi is az igének, az Úrnak, az ő követésében! Ámen.

 

 

 

 

58. Miféle vigasztalásod van az örök életről szóló hitvallásból?


Mivel már most előre érzem szívemben az örök élet örömét,
1 hiszem, hogy életem elmúltával olyan teljes boldogságom lesz,
amilyet „szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem gondolt”,
2 amelyben Istent örökké dicsérni fogom.3

 

 

65.1., 338.,1-4., 463.1., 229.4., 464.1-4.