Egyszer felvonult Dávid embereivel együtt, és megtámadták a gesúriakat, a gézerieket és az amálékiakat. Ezek voltak ősidőktől fogva annak a földnek a lakói Súr felé menet Egyiptom országáig. Amikor Dávid leverte azt a földet, sem férfit, sem asszonyt nem hagyott életben, és elvitt juhot és marhát, szamarat, tevét és ruhaneműt, azután visszament Ákishoz. Amikor Ákis megkérdezte, hogy hova törtek be most, ezt felelte Dávid: A Délvidékre, Júdának, a jerahmeélieknek és a kénieknek a területére. Dávid azonban nem hagyott életben, és nem vitt Gátba sem férfit, sem asszonyt, hogy ne mondhassák el, mit csinált Dávid. Ez volt a szokása egész idő alatt, amíg a filiszteusok mezején lakott. (Sám.27.)

 

Hintában

 

 


Bev.: Még általános iskolában, valószínűleg nyolcadik osztályban tanultuk a fogalmat: „hinta-politika” Mai igénket olvasva jutott eszembe ez a fogalom. Aztán gondolkodva e történeten: valljuk meg nehezen feldolgozható, vagy vállalható történeten, az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon csak politikusok, hadvezérek, úgymond a „nagyok” játsszák, játszhatják ezt a cseppet sem veszélytelen játékot - ami ugyan nem játék, sokkal inkább egy kiszámíthatatlan viselkedési forma? Gondoljuk csak végig!

1. Dávid: Dávidot Sámuel próféta felkeni Izrael királyává, de a trónon még Saul van, aki igen féltékeny Dávidra, s ezért halálos üldözésbe kezd. Saul már kis híján elfogja Dávidot, de az Úr megmenti választottját. Dávid is elvehetné életét Saulnak, de ő nem emel kezet Isten felkentjére! Viszont egy ponton úgy elfárad kimerül az állandó menekülésben, búj kákásban, hogy elmegy az ellenség királyához Gátba a filiszteusokhoz, hogy ott kérjen menedéket. Gát királya Ákis fogadja is Dávidot családjával és hatszáz harcosával, sőt kicsivel később letelepedést is biztosít nekik. Dávid pedig maga mögött érezve Ákis bizalmát kezd furcsa, rövid hadjárataiba.

Egy-egy portyázó utat tesz, amikor is elpusztít egy-egy települést teljes népességét kiirtva, azok közül melyek Izrael ellenségei,vagy lehetséges ellenségei. Mikor visszatér és kis kérdi, hogy hol járt, mit csinált, akkor azt állítja, hogy Izrael déli részeibe tört be.

A felolvasott szakasz nem értékeli Dávidnak ezt a viselkedését, egyszerűen tudósít: „ez volt a szokása” Izgalmas kérdés, hogy mit kezdhetünk ezzel? Mondhatjuk, hogy ezen népek kiirtásáról is rendelkezett Isten, a honfoglalás előtt. Ugyan ezeknek a népek nevei ott a felsorolásban nem olvashatók! A teljes kiirtás, bár nem természetes, de a kor hadviselésének lehetett elfogadott része (láttuk már ezt korábban is)! Ami itt az igazán meghökkentő ez a kettős játszma: Isten felkentje vagyok, és ősi ellenségemnél keresek menedéket! Háborúzok jogosan, vagy jogosulatlanul, de brutális kegyetlenséggel – félig-meddig ezzel igazolva hovatartozásomat! Hiszen ezeket a kis háborúkat Izrael későbbi biztonságért vívta!  Mindezt pedig még hazugsággal is tetézem.

2. Magunkra fordítva: Mi nem tennénk ilyet, szinte hallom a lelki füleimmel. Lehet, vagy mégis, csak kicsiben?

Néhány példa: Tudom, hogy vesszőparipám a Biblia és a horoszkóp, a fenntartói járulék és a lottó: ezért ezekre több szót most nem áldozok, de mást hadd mondjak, ahol mi is hajlamosak vagyunk hasonlóan cselekedni!

Így teszem fel a kérdést: vajon teljesen az Úré a szívünk mikor...? Mikor hintázunk az Úrra való hagyatkozás, bizalom és a kétségeinkben való kapkodásunk között? Mikor valamiben nagy hiányom van. Hiszem-e, hogy neki van hatalma azt megadni, hiszem-e, hogy megadja? Munka, társ, lelki béke? Látok embereket, kiknek szinte beletört az életük, az ambíciójuk abba, hogy mindegy mi csak legyen, és érezték, hogy ez nem lesz jó, de... Talán nem tudtak várni... Kapcsolat: Kivel? Ki az igazi, az Istentől rendelt? És akkor vállalva teljesen, vagy félig: együtt élve? És hol lesz békém? - „Csak Istennél csendesül el lelkem” (Zsolt.62), vagy Istennél és... a természetgyógyásznál, az alkoholban...

Illés kérdi: „Meddig sántikáltok még kétfelé? El kell dönteni: az Úr az Isten, vagy nem! De ez is az is, hol ez, hol az... Ezt nem fogadja szívesen az Úr!

Pál elvégzi szolgálatát Efézusban és azok, akik varázslást űztek addig, összehordták a könyveiket és elégették! Tudjuk mit jelent ez? Véglegesen, visszavonhatatlanul felhagytak a mágiával, és a drága könyveket elpusztították, hogy  a kísértése se maradjon meg!

De szeretnék még egy nagyon is mai tünetet mondani. Sokan vallják: református vagyok, a gyülekezethez tartozom. Közben istentiszteleti közösségünknek nem tagja, nem jár templomba, mert otthon megoldja. Vigyázat: ez is hinta: elhitetem magammal, hogy jó vagyok én templom, istentisztelet, tanítás, vezetés nélkül is! Néha adom jelét, hogy én odatartozom, mert befizetek, meg egy-egy „nagyünnepen” ott vagyok... Közben: nincs gyümölcse hitemnek! Tegnap olvastuk Jézus szavaiban: „Gyümölcseiről ismeritek meg” Mit termek én gyülekezetemnek, egyházamnak, Isten országának?

Végül: Mikor Dávid már rég király, és  erős is, elhatározza, hogy templomot épít Istennek! A próféta, akinek elmondja helyesel, ám még azon éjszakán  Isten szólítja őt és közli vele, hogy nem Dávid építi fel a templomot, hanem majd fia Salamon. Dávid maga ezt fiának és a nép előtt is így mondja el: „De az Isten így szólt hozzám: Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert háborúskodó ember voltál, és sok vért ontottál.” (1Krón.28,3)

Vajon mi mit vesztünk, mikor hintázunk? Mikor nem vagyunk Jézus Krisztus odaszánt, elszánt , hűséges követői? Jézus maga mondja, hogy nem szolgálhatunk két úrnak!

Tehát döntenünk kell, hogy felhagyunk a kétszínűséggel, a kétlelkűséggel és egyedül az Urat szolgáljuk! Hiszen Ő adta magát értünk! Hiszen egedül neki van hatalma bűnbocsánatot és életet adni nekünk! Hiszen egyedül Ő örökké élő és örök életet adó Úr!

Ahogy január elsején olvastuk, hallottuk Urunk szavait, úgy tegyünk: Térjetek meg mert elközelített a mennyek országa! Ámen.