„Az asszony így felelt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” Jézus ezt mondta neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen ekkor jöttek meg, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, de mégsem mondta egyikük sem: „Mit akarsz, vagy mit beszélsz vele?” Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?” Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá.” Jn.4,25-30

 

 

Egy otthagyott korsó

 

Bev.: Talán már mondtam, hogy szétszórt gyerek voltam: elhagytam mindent, mi elhagyható: fél pár tornacipő, körzőkészlet. Történetünkben ez az asszony otthagyja a korsóját, de ő nem figyelmetlenségből, szeleburdiságból. Beszélgessünk csak erről ma!

 

Harmadik hete van előttünk e kút melletti beszélgetés. Jézus megszólítja a délben vízért menő asszonyt, ki ezen igen meglepődik és nem is akaródzik neki, hogy vizet adjon Jézusnak. Beszélgetnek mindenről, de Jézus egyre mélyebbre megy az életében, amit ő így nyugtáz: „megmondott nekem mindent, amit tettem” Ebben a beszélgetésben egyre nő az asszony szemében Jézus. Először csak egy zsidót lát ott, míg a végén így beszél róla: „Vajon nem ez a Krisztus?”

 

A beszélgetés egy pontján pedig kapja magát, otthagyja még a korsóját is és bemegy vissza a faluba, fellármázza a már valószínűleg sziesztázó embereket és kihívja őket a forróságban a kúthoz, hogy gyertek, gyertek, mert van itt valaki, aki mindent megmondott rólam, amit  tettem, gyertek, nézzétek meg, nem ő a Krisztus? És csodák csodája: annak az asszonynak a szavára, ki nem mehetett a többi asszonnyal a kúthoz, ki kiközösített volt, vagy maga gondolta úgy, hogy nincs keresni valója a többi asszony közt, az ő szavára. Kijönnek az emberek!

 

Figyelj csak! Ez az asszony úgy beszélt ott a Jézussal való találkozásáról és magáról Jézusról, hogy az emberek hallgattak a szavára! Jézusnak olyan bizonyságtevője volt, hogy egy egész falu megmozdult a szavára! Itt állok egyfelől ámulattal és döbbenettel, másrészt szomorúsággal is de még reménységgel is.

 

Ámulok: valaki találkozik Jézussal. Valaki aki messziről jön lelkileg: egyáltalán nem kereste Jézust, nem kereste Istent különösebben, nem igyekezett életét megjobbítani, talán tele volt már kudarccal és keserűséggel, lemondással és beletörődéssel, hogy neki ez jutott az életben. Beszélget Jézussal és minden, ami eddig fontos volt már nem számít: a víz, a férfi, ki otthon várja, semmi, csak az, hogy elmondja a találkozást, Jézust a többieknek! És azok meg hallgatnak rá! Ámulok: úgy beszél Jézusról, hogy az embereket szíven találja! És jönnek és hallgatják, és addig hallgatják Jézust, míg már nem is asszony szaváért, hanem Jézus szaváért hisznek, tehát ők is felismerik, hogy ő a Krisztus: az Isten megígértje, a Messiás! Otthagyta még korsóját is: csak menni és mondani! Ámulok, félretett mindent! Már nem számított semmi: társadalmi különbségek, ki barát, ki nem, megvetés és elfogadás, pénz vagy hatalom: Gyertek! De szeretnék samáriai asszony lenni, ki tud zengeni bocsánatról, keresztről, erőről, hatalomról és végtelen szeretetről! Ezt a szegény asszony sok mindennek el lehet mondani, de egy biztos, hogy az evangéliumban nincs párja, ki így tenne bizonyságot Jézusról! Az okos Nikodémus értetlenkedik, a jóllakott tömeg királyt akar Jézusból, a világlátott politikus: Pilátus teljességgel tehetetlen. Ő pedig még a korsót is otthagyva szalad és kopogtat, és kiabál, veri az ablaktáblát és csak hajtja, mint, akit felhúztak: gyertek, mert mindent meg mondott, nem ez a Krisztus?

 

De mondtam, hogy szomorúságom is van. Olykor itt marad a templomban egy-egy esernyő, egy kilogramm kenyér, egy kabátka, vagy pulcsi. Talán az is benne volt, hogy oly jó volt itt, hogy valóban megfeledkeztünk már ezekről a dolgokról... És mégis: mentünk már úgy haza, hogy fellármáztuk az utcát, a képcsőházat vagy legalább a két szomszédot, hogy emberek gyertek, mert itt a Krisztus!

 

Emlékszem, valaki kórházban volt és elmondta, hogy milyen istentelen emberekkel van egy kórteremben. „Akkor hát tegyen nekik bizonyságot Krisztusról, hisz szükségük van rá” -mondtam. „Ezeknek? Ezek nem olyanok” – szólt a lemondó válasz. Hát neked nem mond meg mindent Krisztus? Nem teszi szívedre igazát és szeretetét? Nem azért vagy itt, mert Krisztusban te is megajándékozott ember vagy? Hogy lehet ezt elhallgatni? Hogy maradhatsz csendben?

 

Jaj, ne mond, hogy nem tudsz beszélni! Én sem tudok! Senki sem tud! Isten hatalmas dolgai oly nagyok, hogy azokra szinte nincs emberi szó és értelem. És mégis! Látod, ahogy Jézus beszél az asszonnyal, hallod, ahogy Jézus beszél veled az igéből, az igehirdetésből, és érted szavát, szeretetét! A gadarai megszállottat annyival küldi el Jézus, hogy mond meg a tiednek, hogy mit tett veled Isten! (Lk.8,39) Kész, mehetsz! Mint ez az asszony: megy és mondja, hogy mi történt: korsóját, dolgát, életét otthagyva, hogy kivel találkozott! Hogy a te szavadra nem jönnének? Nem hiszem! Az asszonyára miért jönnek? Nem kell másról beszélni: mit élsz át Krisztusban! Ki neked ő! Mit tett veled, mint Hatalmas!

 

Nem, nem vagyok reménytelen, sőt reménységben vagyok! Jó és erős reménységben! Mert tudom, hogy nem rajtam és rajtad múlik igazán. Tudom, hogy én is, te is csak eszközök vagyunk, akik ma is bele simulhatunk szerető Urunk hatalmas kezébe! És tudom, hogy ma is azért vagyunk itt a kútnál, a forrásnál, hogy Urunk hatalmas szavára mozduljon szívünk és hagyjunk itt „csapot, papot” és szaladjunk mondani, zengeni: Jézussal találkoztam, vele beszéltem, azt mondta hogy... gyere, te is hallgasd csak meg! Neked is szól, a te életedet is meggyógyítja, mint az enyémet!

 

Tudjátok, hogy geológusnak készültem, abból lettem némi pályamódosítással teológus. Otthagytam az „észt a kalapácsot”. Néha olvasok egy-egy geológia cikket. Örömmel, icipici hozzáértéssel. De boldog vagyok, teljes életem van. Tudjátok, majd minden volt osztálytársam elvált. Majd mind, évek óta szed rendszeresen gyógyszert. Van, aki már meg is halt. Mit mondjak: engem egy kútnál, forrásnál elért Jézus. És elindultam szavára, hogy menjek és zörgessek és kiabáljak: Gyertek..

 

Egyszer már idéztem Dsida Jenő „Menni kellene házról házra” című versét. Ma is ezt teszem:

 

Menni kellene házról házra

 

 Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!