„Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb,” Fil. 2,9 

 

 

A trónra lépés

 

 

Bev.: Minden ország történetében egy különleges pillanat, esemény az új király trónra lépése, a koronázási ceremónia. Különösen izgalmas ez, mikor nem egy nagy dinasztia soron következő elkényeztetett utódja ül a királyi székbe, hanem valahonnan lettebbről kerül valaki a trónra! Gondolok itt a magyar történelemből akár Hunyadi Mátyásra!

A Krisztus-himnusz eddigi szakasza arról az alászállásról beszélt, amit Jézus vállalt értünk. Most Isten válasza következik: mit tesz minderre válaszul maga Isten?

A himnusz második része, a 9-11 versek gyakorlatilag egy trónra lépési ceremónia rövid, tömör leírása. Advent negyedik vasárnapján ragyogjon fel előttünk Urunk páratlan nagysága, hogy át vegye életünk felett is az Uralmat, Ő aki egyedül méltó erre!

 

A felmagasztalás: Isten Jézust felmagasztalja. Nehéz ezzel a szóval mit kezdenünk! Felmagasztalni = magasra emelni, nagyon dicsérni! Isten Jézust a halál mélységéből emeli fel, hogy a menny trónjára ültesse! A létező legnagyobb mélységből, a teljes elveszettségből, szinte a megsemmisülésből hozza fel őt, hogy elfoglalja a trónt, a teremtett világ feletti teljes uralom túróját!

A himnusz első részében, mikor arról olvasunk, hogy Jézus megüresítette magát, alázatos és engedelmes volt, bár tudjuk, hogy ő akkor is Isten fia, még nem gondolunk bele, hogy valójában milyen nagy dolgot olvasunk itt! Talán próbálnánk a magunk mélyre szállásaihoz, megalázottságaihoz hasonlítani, de hiába tesszük, mert nem vagyunk vele összehasonlíthatóak, hiszen, ő ezt az utat, mint Isten egyszülött fia, mint teljes Isten járta be és nem, mint mi egyszerű halandó emberek! Ám itt már Isten művével találkozunk, aki végignézte Jézus életét és hatalmát: és „ezért” felemeli őt egészen maga mellé, mint hatalmas, erős Istent!

Isten Jézust emberi útja után naggyá, a legnagyobbá teszi e világ felett!

 

A név! És nem csak naggyá teszi, hanem nevet ad neki, mégpedig olyan nevet, aminél nincs nagyobb e világban. Mikor ez megfogalmazódott, még élt az, hogy kinek mi a neve az ő maga.

Egy alkalommal még előző gyülekezetünkben egy családnak segítettünk a családfáját összeállítani és végigolvasva a halotti anyakönyvet találtunk egy olyan bejegyzést, ahol egy elhunyt családi neve elé beírtak még egy szócskát, egy jelzőt a neve elé, mert fontosnak tartották, hogy így azonosítsák ezt az ember. A névre nem emlékszem pontosan, de a jelzőre és okára igen: Így volt írva: „Öreg Nagy István” Nos az „öreg” előnevet azért kapta, mert száz éves elmúlt, mikor meghalt. Az egyetlen volt akkoriban, addig a falu történetében. Így az „Öreg” szócska jelezte, hogy ki is ő! Azt hiszem méltán!

Így van Jézus neve: Isten neki oly nevet ad, hogy az minden névnél nagyobb, és teljes mértékben kifejezi, hogy ki ő! „Minden névnél nagyobb” azt jelenti, hogy Jézus Krisztusnál nincs nagyobb az egész világon! Ő a legnagyobb, a leghatalmasabb! Ha volnának is nagyok, ha volnának is hatalmasok, ha volnának is istenek, melyeknek valami ember feletti, vagy bármi feletti hatalma volna: Jézus akkor is nagyobb valamennyiüknél!

Advent időszakában újra nagyon aktuális kérdés a nagyság, vagy hatalom kérdés! Nézd meg, hogy mi minden számít ilyenkor! Mi mindennek akar hódolni az ember! Mi minden fontos most?

 

Van egy bibliai történet, aminek értelmével sokat birkózunk. Olyan, mintha adventi történet lenne: betoppan, érkezik Jézus egy családhoz, ahol két nő a házigazda: Márta és Mária. Mit is kell most csinálni? Mi is most a fontos, a legfontosabb, a legnagyobb teendő, mikor Jézus érkezett és ült le nálunk? Egyikük, Mária egyszerűen csak leül Jézus lábához és hallgatja őt. Érzi, hogy itt van az élet talán megismételhetetlen, legminőségibb pillanata: Jézus előtt vagyok, és hallgathatom, hogy mit mond nekem az Úr! Míg Márta, a nővére neki áll, és teljesen lefoglalja magát az asztal körüli teendőkkel, mert érzi, olyan hatalmas és csodálatos vendégünk van, hogy most kell a legszebb terítéket feltenni, a legfinomabb étkeket az asztalra tenni! Mindent a legszebben, a legízlésesebben, mint még soha, mert az Úr a vendégünk! És nem is bírja Márta, hogy Mária csak ül és hallgat és nem segít neki, így szóvá is teszi, de Jézus ezt mondja nekik: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk. 10,41-42)

 

Megdöbbentő: Mária a jó részt választotta! Mária választotta kettejük közül a jó részt! Miért? Mert ő az elvehetetlent választotta! Nem kellett volna megvendégeljék? - de igen! Nem kellett volna méltóan fogadni? - de igen! De ez nem a külsőségekben, a kötelező sürgésforgásban, a még Jézust is parancsolni akaró nagy igyekezésben kellett volna megjelenjen, hanem abban, hogy méltóan, első helyre őt téve fogadni Jézust!

Azt mondtam az elején, hogy itt már egy királyi trónra lépés menetét olvassuk Jézusról, amit Isten tesz vele!

De az egész Krisztus-himnusz bevezetése az, hogy „az az indulat legyen bennetek...”

 

Hogy jön ez össze? Egyszerűen: Hol van Jézus Krisztus a te életedben? Valahol a kelléktárban: ünnepi díszlet? Valahol életed küzdelmeiben, akihez lehet fordulni a bajban, hogy sárga angyalként jöjjön és megmentsen netán menetrend szerint? Valahol a hátsó tudatban, hogy neki azért lennie kell, és még jól is rendezgeti életem dolgait?

Ma, advent negyedik vasárnapján arra hív meg téged az Úr, hogy végre emeld őt szíved, életed trónjára, hogy ő legyen mindenek felett benned is! Úgy lesz karácsonyod, életed, örömöd, ha Ő minden névnél nagyobb a szívedben! Ha ő a legnagyobb az életedben! Vess számot gyorsan, hogy ki nagyobb nála! Van egy, kettő..., ja és saját magad! Mert a másik egy, kettő... is fontos, de „ÉN” előzök ebben a sorban mindenkit!

 

Most magasztald fel Jézust és ültesd úgy szíved trónjára, hogy övé legyen a legnagyobb név életedben! Ez lesz az Úr győzelme benned örökre szólóan!

Ámen.