Titeket azonban kézen fogott az ÚR, és kihozott az egyiptomi vaskohóból, hogy az ő tulajdon népe legyetek. Így van ez ma is.( 5Móz. 4,20)

 

 

Titeket azonban … kihozott!

 

 

Bev.: Tanúja vagyok egy vitának hívő életem kezdetéről. A két vitatkozó valamely ige alapján arról vitázott, hogy az Úr talált-e ránk, személy szerint az egyik vitázóra, vagy fordítva: én találtam meg az Urat! Egyikük mondta, hogy Isten cselekedete és kegyelme, hogy ő megtalált és megmentett, míg a másik váltig bizonygatta, hogy bizony: ő találta meg az Urat.

 

Tegyük fel bátran a kérdést magunknak: én találtam meg az Urat, vagy Úr talált meg engem? Az én válaszom gyors és egyszerű: elmondom. Ám hadd tegyem ezt mai igénk vezetésével.

 

Húsvét: Ha itthon vagyunk gyakran szól nálunk a rádió. Sőt, ha itthon érjük a délután fél kettő-kettő közti időt, bármely felekezet félórája van, hallgatjuk. Így halottam múlt héten pár percet a római egyház műsorából, ahol a katolikus pap így beszélt e mai vasárnapról: „húsvét második vasárnapja” – tetszett!

 

Mózes ötödik könyve gyakorlatilag egy magyarázó, részletező ismétlése az előző könyveknek. Különösen a törvénynek. Központja természetesen az egyiptomi szabadulást követő törvényadás a Sinai, vagy Hóreb hegyen, illetve maga a törvény megtartására való ismétlődő felhívás. Nem idéz vissza mindent, sok mindenre csak utal a könyv, ami korábban történt. Az egész kivonulást és törvényadást összegzi ebben a két szóban: „Titeket kihozott” Az első parancsolatban ezt olvassuk: „Aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgálat házából” Ez az az este, mikor az Úr parancsára minden zsidó család levágott egy bárányt, a vérét az ajtófélfára kente, majd a bárányt megsütötte tűzön és kovásztalan kenyérrel, valamint keserű füvekből készült mártással, nagy igyekezettel, megették. Ezt követően pedig elindultak és Isten vezetésével kivonultak Egyiptom földjéről, addigi szolgaságuk házából (országából). Ez a zsidó páska, vagy peszah a mi húsvétunk ószövetségi előképe. Jézus és tanítványai az utolsó vacsorán ezt az ünnepi emlékező, hálaadó vacsorát eszik, mikor egyszer csak fogja Jézus a kenyeret és odaadja tanítványainak azzal, hogy „Ez az én megtöretett testem”, majd fogja a poharat is és így adja: „Ez az én kiontatott vérem”. Majd ezzel zárja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” Húsvét: „Jézus meghalt bűneinkért harmadnap feltámadott” (RÉ. 349.1)

 

A húsvét teljes történetében egyértelmű és világos, hogy mindent Jézus végzett el értem! Senki nem volt mellette sem a szenvedésben, hisz elfutottak, elfutottunk! Sem a kereszten: még Isten is magára kellett hagyja „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” A feltámadás pedig bénult tehetetlenségben éri a tanítványokat, az igyekvő asszonyok pedig szintén csak a holt testet keresik, ezért is szól így az angyal hozzájuk a sírban: „Miért keresitek a holtak közt az élőt?!” És hangzik az örömhír: „Nincsen itt, hanem feltámadt!”

 

Az Ószövetsége nyelve ezt így fogalmazza meg: Titeket azonban kézen fogott az ÚR, és kihozott az egyiptomi vaskohóból”

 

Kihozott bűneimből: megszabadított. De tovább megy Isten ennél, mert e kihozatal célja, hogy az Ő népe legyünk! Így kihozott arra, hogy ezentúl szabadon Őt imádjuk, őt kövessük, és az ő népe, családja legyünk!

 

Tilalom! Ezért is oly hangsúlyos minden -féle bálvány készítésének és tiszteletének, imádatának tilalma. Ezért nem készíthetek semmit, amit tisztelhetnék, mert mindent az Úr végzett el értem! Egyedül az Ő műve a kihozatal, a szabadítás, és hogy népe lehetek!

 

Így én nem ábrázolhatom ki őt, hisz az Ószövetség népe azt élte át a szabadulás és törvényadás alatt hogy „Istent soha senki nem látta” Ők sem, tehát a nem látottat, ugyan hogyan akarnák ábrázolni!? És mi magunk is tudjuk, hogy ha volna is valamely képünk Jézusról, az nem Ő, sőt mindegy is, hogy hogyan nézett ki! Nem kinézetére van szükségünk, hanem megváltó kegyelmére, üdvözítő művére! De nem tisztelhetek helyette más teremtményt sem, akár az égi testeket sem, hisz azok is csak Istennek alárendelt teremtményei. Azt mondta igénk kicsit furcsán, hogy azokat meghagyta Isten a többi népnek, ám bennünket kihozott....! Ahogy aztán Jézus immár mindnyájunkért meghalt, hogy egyőnk sem a teremtett világ valamely darabját imádja, hanem valamennyien Krisztust! „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, .. aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, ” (Tit. 2,11, 14)

 

Íme így lettünk Isten népe! Íme ő megtalált valahol életem vaskohójában, egyiptomában, elveszettségében, bárhol! Így lettem népe! Így lehettünk Isten népe, Jézus Krisztus gyülekezete! Így énekelhetjük, hogy „Jer Krisztus népe nagy vígan, mind egy örömre keljünk!” (RÉ. 298.1)

 

Így vagyunk mi is itt Dunaújvárosban Istennek, Krisztusnak megváltott tulajdon népe. Így vagyunk szabadok bármely teremtmény imádatától, tiszteletétől: semmi kép, szobor, ábrázolás nem Istenünk! Egyetlen égitest minket nem határoz! Nincsenek kényszereink, hogy mit ehetünk, ihatunk, merre nézve imádkozzunk, vagy aludjunk! És nincs semmi eszme, ideológia, ami felette állna Istennek értünk Krisztusban elvégzett váltságművénél.

 

Ki talált meg kit, tehát? Az Úr talált meg engem, téged, kézen fogva kivezetett és tulajdon népévé tett minket: téged és engem. És ebben az sem kérdés, hogy kik voltunk, milyenek vagyunk, mert a lényeg: az ő népe vagyunk!

 

Az idő: Végül egy mondat az időről! A vers így zárul: „Így van ez ma is” Számomra izgalmas kérdés az idő fogalma, de nem megyek bele csak annyira, hogy meddig tart ez a „ma”? Mikor leírták? Mikor kánonra emelték e könyvet? Vagy most is érvényes? Igen, most is így érvényes: az lesz a gyülekezet tagja, az lesz Isten népévé, aki átéli, hogy az Úr őt kézen fogva kivezette és népévé tette, és ezért ő hálából az Urat követi, tiszteli és imádja egész életében!

 

 

Jézus erről ezt mondja: Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jn. 15,16) Ámen.