Amikor Jézus visszatért, a sokaság örömmel fogadta, mert mindnyájan várták őt. Ekkor egy Jairus nevű ember jött hozzá, aki a zsinagóga elöljárója volt, és Jézus lába elé borulva kérlelte, hogy jöjjön el a házába, mivel egyetlen leánya, aki mintegy tizenkét éves volt, halálán van. Menet közben a sokaság minden oldalról szorongatta Jézust. Ekkor egy asszony, aki tizenkét éve vérfolyásos volt, és minden vagyonát az orvosokra költötte, de senki sem tudta meggyógyítani, odament, hátulról megérintette a ruhája szegélyét, és azonnal elállt a vérzése. Jézus ezt kérdezte: Ki érintett engem? Amikor mindnyájan tagadták, Péter ezt mondta: Mester, a sokaság szorongat és tolong körülötted! De Jézus ezt mondta: Valaki megérintett, mert észrevettem, hogy erő áradt ki belőlem. Mikor az asszony látta, hogy nem maradhat észrevétlen, remegve előjött, leborult előtte, és elbeszélte az egész nép előtt, hogy miért érintette meg őt, és hogy miként gyógyult meg azonnal. Jézus pedig ezt mondta neki: Leányom, hited megtartott téged, menj el békességgel! Még beszélt, amikor jött valaki a zsinagógai elöljáró házától, és így szólt: Meghalt a leányod, ne fáraszd tovább a Mestert! Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt az apához: Ne félj, csak higgy, és meggyógyul. Amikor bement a házba, senkit sem bocsátott be, csak Pétert, Jánost, Jakabot meg a kislány apját és anyját. Mindnyájan sírtak, és gyászolták a leányt, de Jézus így szólt hozzájuk: Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik! De kinevették, mert tudták, hogy meghalt. Ő azonban megfogta a leány kezét, és szólította: Leányom, ébredj! Ekkor visszatért belé a lelke, és azonnal felkelt. Jézus pedig meghagyta, hogy adjanak neki enni. A leány szülei elcsodálkoztak, ő pedig megparancsolta nekik, hogy senkinek ne mondják el, ami történt. (Lk8,40-56)

 

Feszült lehetetlenek

 

 

 

Bev.: Egy hajsampon és hajápoló készítményből ismertük meg a kifejezést a rendszerváltás táján: „kettő az egyben” Ám itt van egy régebbi történet, ami bizony, már 2000 éve ezt mutatja.

 

 

Kicsit mélyedjünk most bele a kettős történetbe. Ahogy Lukács is, úgy mi is egyben fogjuk kezelni, nem szétszedve egyikre és másikra.

 

 

A dráma: igen drámai a történet, hatalmas a feszültség benne, hisz mindkét ember, ki Jézushoz jön élet-halál kérdéssel / kéréssel jön. Ráadásul egyiknél az idő iszonyú sürgető szorításában vagyunk, míg a másiknál a szégyenletes állapot élezi ki a helyzetet nagyon. A zsinagógai elöljáró volt az, aki a községben, a gyülekezetben a zsinagógai életről gondoskodott: nyitott, zárt, takarított, rendet tartott, a felolvasásáról gondoskodott. Ez egy megtisztelő, bizalmi állás volt. Alapvetően feddhetetlen ember láthatta el e tisztséget. Az, hogy egyetlen lánya van és az haldoklik, az némi árnyékot vet rá. A személyes tragédia súlyán túl a közösségbeli megítélést is hozhatja: „Vajon mi okon tette vele ezt Isten?” Emlékezzünk csak a vak esetére, ahol első kérdés: „Ki vétkezett...?” További nehezék, hogy lány egyetlen gyermeke, és hogy 12 éves, tehát a felnőtté válás határán van. Az asszony esete sem egyszerűbb 12 éve vérzik. A személyes tragédián túl, hogy lassan elfogy, elvérzik élete, van egy másik szál: ő 12 éve tisztátalan: nem mehet be a templomba, nem vehet részt a kultuszban. Nem érintkezhet senkivel. Akivel érintkezik azt tisztátlanná teszi!

 

 

Mindkét ember a lehetetlenség határát súroló üggyel jön. Az épp haldokló gyermek, és az akkut, gyógyíthatatlan betegség: két szinte lehetetlenül nehéz ügy. Jairus végső kétségbeesésben jön. Ő hisz Istenben, és úgy is érezheti, hogy élete rendben van Isten előtt, ám most, mikor már semmi segítség nem látszik: „Isten nem segít?” eljön a vándor tanítóhoz, kinek már híre van, még ha sokan a vezetők ellene volnának is. Ám mit mondhat Jairus: „Nincs veszteni valóm!” Ha azt mondják, is, hogy így, Jézus sietségét kérve nem lehetek zsinagógai elöljáró többet…, akkor is mit ér bármi rang tisztség, tisztesség a leányom nélkül?!

 

 

Az asszonyról elmondja még Lukács, hogy minden vagyonát orvosokra költötte, de nem tudtak neki segíteni. A szövegben ez zárójelbe van téve, ami azt jelenti, hogy megtalált legrégebbi irattekercsekben, vagy tekercstöredékekben ez a mondat még nem szerepelt, ám azért van mégis benne, mert viszonylag hamar bekerült és onnan kezdve mindig része volt az evangéliumnak. Talán Lukácsnak ez az adat még nem állt rendelkezésére, csak a megírás után derült ki, vagy bizalmi okokban ő még nem írta mindjárt bele. Ezzel együtt hiteles része az evangéliumnak. Akárhogy is nézzük, egy roppant intim bajjal jön ez az asszony, mondhatjuk szégyen érzettel a szívében.

 

 

Egyikük, Jairus előadja a baját méghozzá leborulva Jézus előtt. (zsidó ember nem borul(hat) le másik ember előtt!) és Jézus azonnal indul, hogy meggyógyítsa a leánykát, ám közben megérinti az asszony. Jézus ezt észreveszi és kérdezi, hogy ki érintette? Péter elbagatellizálná az ügyet, ám Jézus tudja, hogy valaki azzal a határozott szándékkal érintette meg őt, hogy erőt vegyen ki belőle! Iszonyat dráma és feszültség: menni kellene gyorsan-gyorsan a lányához, és közben: valaki érinti Jézust, titkon, és Jézus itt faggatózik, hogy ki is…? Jaj! Ám Jézus hajthatatlan, nem maradhatsz előtte titkon: az asszony előáll, és nyilván iszonyú szégyenérzettel küzdve beszél. Ráadásul azt is tudja, hogy ugyan, hogy merte ő a „tisztátalan” megérinteni a „prófétát”, az Isten emberét? Honnan vette e lázadásnak minősíthető merészséget?!

 

 

De Jézus, bizony Hatalmas: nem lett tisztátlanná az asszony érintésétől. A vallomást tevő asszonyt feloldozza és megerősíti: Leányom, hited megtartott téged, menj el békességgel!” (48). Ám ekkor jön a tragédia: a „na végre, de akkor menjünk gyorsan” helyett, megjönnek Jairus házától a rossz hírrel: már késő, meghalt… Mi minden futhatott végig Jairus fejében? De Jézus gyorsan válaszol: Ne félj, csak higgy, és meggyógyul.” (50)

 

 

A háznál, már siratnak, és Jézust is kinevetik, ám ő tudja mit tesz… A család pedig ámul, mert ez már valóban a lehetetlen: feltámasztotta, visszaadta a halál által már elvesztett gyermeket!

 

 

Igen, hiányolhatjuk, hogy nem alkalmaztam még magunkra a történést: hogy hol vagyunk benne, hol érint bennünket, mit jelent nekünk… Talán nem is akarom. Inkább csak éljük át e két ember hitbeli harcát, reménységét, kínját, szégyenét, keserűségét, türelmetlenségét, szóval őket, ahogy vannak. És úgy boruljunk le előtte imánkban, úgy akarjuk mi is megérinteni cselekvő erejéért, ahogy ezek tették. Aztán pedig: éljük az elnyert áldást!.

 

 

Jairusnak és háza népének még azt mondja Jézus, hogy ne mondják el senkinek. Nem kért Jézus kampányt, nem akart „sztár, celeb” lenni. Nekünk azonban már azt mondja: mondjuk el, tegyünk bizonyságot: hadd tudják meg, mily hatalmas Ő: csupa lehetetlent tesz valóvá: megbocsát, gyógyít, feltámaszt! Ámen.