„Jézus ugyanis ezt mondta neki: Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből! És megkérdezte tőle: Mi a neved? Az így felelt: Légió a nevem, mert sokan vagyunk. És nagyon kérte őt, hogy ne űzze el őket arról a vidékről. Ott a hegyoldalban egy nagy disznónyájat legeltettek, ezért a tisztátalan lelkek azt kérték tőle: Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük! Ő megengedte nekik, a tisztátalan lelkek pedig kijöttek, és belementek a disznókba; a nyáj, mintegy kétezer állat a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. A legeltetők pedig elfutottak, és elvitték a hírt a városba és a környékre. Erre kijöttek az emberek, hogy lássák, mi történt. Amikor Jézus közelébe értek, és látták, hogy a megszállott, akiben a légió volt, felöltözve ül, és eszénél van, félelem fogta el őket. Akik pedig látták, elmondták nekik, hogy mi történt a megszállottal és a disznókkal. Ekkor kérlelni kezdték Jézust, hogy menjen el a határukból.” (Mk.5,8-16


Megéri?



Bev.: Hányszor, ha valaminek ára van mérlegeljük: megéri-e? Böjt első vasárnapján, olvasva e történetet, bizony mi is elgondolkodhatunk megérte-e? Kicsit bontogassuk ki e történetet és keressük meg, hogy mi hol vagyunk ebben?


1. A történet: Jézus és tanítványi kiszállnak a hajóból egy pogány vidéken és máris jön valaki. Ám ez az ember kicsit problémás, mert ez egy tisztátalan lelkektől megszállott ember, aki sírboltokban lakik, a hegyek közt él, ordítozik, vagdalja magát: közveszélyes! Valakik korábban megkötözték már talán több alkalommal is lánccal, bilinccsel, de leszakította ezeket magáról. Egy megfékezhetetlen ember volt ő. Jézus elé jön, és beszélgetni kezdenek. Jézus kiparancsolja a tisztátalan lelket belőle. Kiderül, hogy a tisztátalan lélek megismeri Jézust, hogy ő a „magasságos Isten Fia”! Kiderül, hogy sok tisztátalan (ördögi) lélek van ebben az emberben, és azt kérik Jézustól, hogy ne kelljen az alvilágba menniük, ezért Jézus megengedi nekik, hogy a hegyoldalban legelésző disznónyájba menjenek. Az ördögi lelkek kimennek az emberből, és belemennek a disznókba, mire az egész konda nekiiramodik és belefutnak a tengerbe, oda is vesznek mind! A kondások elmennek jelenteni a gazdáknak a történteket, akik kijőve a város népével látják, hogy ott van a megfékezhetetlen ember felöltözve Jézus előtt, teljesen normálisan és beszélgetnek. Látják az iszonyú veszteséget; a nyáj pusztulását és azt kérik Jézustól, hogy menjen innen.


Ez az ember megszabadult, tiszta! Aki félelmetes volt, kezelhetetlen, közveszélyes, most teljesen normális.

 

Ez az ember, ki nem tudott parancsolni magának, ki idegen befolyás alatt volt, reménytelen és menthetetlen volt, most itt ül és beszélget Jézussal. Ám a nyáj, vagyis a konda! A disznók: a javaink… odavan!


2. Elgondolkodtam már rég ezen az emberen! Vajon várta-e őt valaki haza? Volt-e felesége, gyermeke? Vagy még előbb megőrült? De édesanyja, édesapja biztosan volt, meg talán testvérei, sógorai, sógornői, vagy valami rokonsága kellett legyen! Ezek mennyit sírtak érte? Mennyit imádkoztak bármilyen istenhez érte? Ezek mennyit szégyellték magunkat a városban miatta, mikor oda-odaszóltak, hogy „a te testvéred, már megint...” És mennyi lelki tusa, keserűség után adták fel, hogy nincs már remény?


Ezekről csak annyit tudunk, hogy mikor ő kéri Jézust, hogy hadd mehessen vele, akkor Jézus ezt nem engedi meg neki, hanem elküldi haza, az övéihez, hogy mondja el nekik, hogy milyen nagy dolgot tett vele Isten! Tehát van neki haza, vannak övéi! Vajon mit szóltak ők, mikor látják Jézussal értelmesen beszélget, vagy mikor látják normálisan hazaérni!


Micsoda öröm, döbbenet, könnyek, ölelések… Jaj, csak a másik oldalon a hatalmas veszteség: 2000 disznó. A város ez évi húskészlete! Megérte? Jaj, de rossz így mérlegelni!


3. Aztán itt vagyunk mi ma élő normális, egészséges gondolkodású, ép emberek.

 

Lehet, hogy mi sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint ez a Gadarában élő megszállott, ám mégis sok a párhuzam közte és köztünk: persze leginkább magamról beszélek. Ugyanis én is menthetetlen vagyok!

 

Amikor ezt életemben először átéltem egy sziklafalon álltam, annak egy keskeny kicsi peremén, alattam kő és sziklagörgeteg volt a mélységben és nekem elfogyott minden erőm, már remegett kezem lábam. Fejben tudtam: „ilyenkor kell imádkozni...” Megtettem: egy-két rövid mondat, és lejöttem. Valahogy elcsendesedtem, valahogy soká tartott feldolgoznom, hogy mi történt most!


De életemben hányszor megismétlődött, hogy át kellet éljem: menthetetlen vagyok! Egy vétek, tett, szó, helyrehozataltalan eset után: végem van! Nem tudom megmenteni magam! Nem tudok megszabadulni valaminek a kötésétől: rám nehezedett, rám terhelődött, belegabalyodtam, és már ő ural engem! Nincs kiutam!


És mégis lett kiút, szabadulás, megmenekülés: Jézus Krisztus által, aki parancsol izmoknak, tisztátalan lelkeknek, angyaloknak, és eltörli bűneimet, tisztátalanságaimat.

 

És én újra tisztán, normálisan beszélgetek vele: imádkozom hálával. De az ár! Ő meghalt értem a kereszten! Ő iszonyatos megaláztatásban kínhalált halt azért, hogy Isten nekem bocsánatot adhasson! Belegondoltál már a szabadulás árába? Belegondoltál már abba, hogy az hogy itt vagy, hiszel, figyelsz, örömöd és reménységed van az Jézus Krisztus borzalmas halála árán van? Mondd megérte? Megérte Istennek ez a veszteség? Megérte neki, hogy érted adja Fiát a keresztre?


4. A böjt kezdődik ma számunkra. Az az időszak, amikor jó esetben kissé elcsendesedünk, befelé fordulunk. Halkabbra vesszük a világ zaját, az én belső követeléseit, és igyekszünk jobban figyelni Urunkra. Böjt: ezért valamit félreteszünk, valamiről lemondunk, ami kedves nekünk, amit szeretünk: a hús, a csokoládé, az internet, a sorozat, a cset… És helyette csend, imádság, Biblia, vagy épp valami szent szolgálat, odaszánás: egy látogatás, egy törődés, egy tusakodás valakiért.


A böjt akkor lesz igazi, ha nehéz, ha fáj! Ha fel kell tennem a kérdést: megéri? Megéri, hogy lemondok, koplalok, tűrök, áldozatot hozok, szenvedek valami vágytól, kívánságtól és mégsem nyúlok hozzá, hanem valami egészen mást teszek: például beszélgetek Jézussal: ige és ima!

 

Vagy követségében járok és beteget látogatok, vagy sírót vigasztalok, templomot takarítok, terhet átvállalok, vagy ok nélkül megajándékozok valakit. Mindezt úgy, hogy meg kell kérdezzem magamtól: megéri ez a veszteség? Megéri ez a lemondás, áldozat?


Érthetetlen: itt a kenyér és a bor. Jelzi, hogy Jézus valóságosan meghalt értünk a kereszten, hogy nekünk bocsánatot, új éltet és örök életet szerezzen. Én pedig itt vagyok normálisan, felöltözve és beszélgetek vele, sőt jó esetben engedelmesen megyek és teszem, amit mond, megyek a saját küldetésembe. Ő nem mérlegelt: eljött és elvégezte értem, hogy én ma úgy vegyem e falat kenyeret, korty bort, hogy nekem erőt adjon böjtölni, megállni, elcsendesedni és nem mérlegelni, hanem egyszerűen teljesíteni akaratát, hogy más is felderüljön, szabaduljon, gyógyuljon. Hogy más is felöltözve normálisan beszélgethessen Jézussal, úgy, mint én is most! Biztos légy benne: megéri! Ámen.